Parlamenti dohányzó: politikai pletykák, visszalépések, stratégiai döntések
Épp egy szokásos cigi szüneten vagyok, Csárdi kocog el mellettem, miközben egyik kezével az ingét próbálja betűrni, a másikkal a nyakkendőjét megkötni és mindezt úgy, hogy...
Épp egy szokásos cigi szüneten vagyok, Csárdi kocog el mellettem, miközben egyik kezével az ingét próbálja betűrni, a másikkal a nyakkendőjét megkötni és mindezt úgy, hogy közben a méltóságát is próbálja valahogy megőrizni. Levegőért kapkodva, gyorsan kezet fogunk, és lohol is tovább egy bizottsági ülésre.
Nem sokkal utána futott be az asszisztense is, húszas éveiben járó, karrierista srác. Ahogy az LMP-ben mindenki, ő is a parlamenti fizuját egy önkoris kifizető állással egészíti ki. (A zöld pártban pedig akkora a káderhiány, hogy tavaly még önkormányzati képviselőjelöltként is indult.)
Megállunk egy szóra, nem kellett sokat várni és máris előkerült a klasszikus: a 26-os választás. A parlamenti dohányzó ebből a szempontból egy különleges hely. Nem csak a fancy helyeken cigizni vágyó nikotinfüggők mekkája. Hanem a politikai pletyka keringésének csakrája. Információ begyűjtésében köröket ver mindenféle Pegasus szoftverre.
Itt tudod meg először, ki indul, ki lép vissza, ki árul el kit és ki nem érti még mindig, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán elindulhasson. Ami viszont igazán szórakoztató, az az, ahogy leginkább a fideszesek próbálnak informális csatornákon puhatolózni ki az, aki még versenyben akar maradni (de erről majd egy másik írásban)
Amit jelenleg biztosan tudunk: 2026-ban nem lesz sem Momentum-logó, sem Mindenki Magyarországa jelölt a szavazólapon. Bár Cseh Katalinon kívül ez talán senkit nem is sokkolt.
Aki valaha is benézett a kampánykulisszák mögé, az pontosan tudja: vannak bizonyos belépőszintű feltételek. Alapok, amik nélkül el se indulhatsz.
Pénz.
Szervezet.
Helyi ismertség.
Ez a szentháromság. Ha ezek közül akár csak egy hiányzik, akkor felejtsd el a versenyt.
Ez kb. olyan mint egy maraton, futócipő nélkül, nem hogy célba nem érsz, de az első pár km után kidőlsz.
Na de térjünk vissza a srác főnökére.
Ha Csárdinak tényleg komoly szándékai lettek volna az indulással, akkor biztosan nem lövi lábon magát azzal, hogy erkölcsi magaslatokra hivatkozva felrobbantja a legnagyobb kincsesbányáját - a saját frakcióját.
Mert akárhonnan nézzük is a „Vitézy jelentette morális válságra” hivatkozni, ráadásul fél évvel a választások után elég érdekes.
Lelkiismereti okokra hivatkozott taktikai öngól.
Az ismertség problémáját pedig mi sem mutatja jobban, minthogy amikor ennek a szövegnek az első sorait írtam, egy pillanatra meg kellett állnom.
Elég-e csak annyit írni, hogy Csárdi?
Vagy ki kéne írni a teljes nevét is?
Esetleg zárójelben odabiggyeszteni, hogy "a belvárosi LMP-s képviselő, tudod..."?
Ha pedig a már szervezeti háttérről beszélnénk… Legyen elég annyi, hogy tavaly több kollégám is, akik az LMP frakciónál dolgoztak, rendszeresen sóhajtoztak, milyen szívás minden reggel a Nyugati aluljáróba menni. Na, nem az irodába, hanem pultozni.
A kommunikációs gyakornokoktól kezdve, a pénzügyeseken és jogászokon át egészen a politikai tanácsadóig.
Mindenki ment. Mindenki pultozott. Mert szervezetileg ennyi volt benne a pártban.
De ne értsd félre kedves olvasó, ez nem egy Csárdi-gyalázó cikk.
A kérdés egyszerű és 2026 felé közeledve egyre élesebb: Ki indulhat a választásokon? Mert lassan tíz éve hallgatjuk ugyanazt a mantrát, ha nem te vagy az esélyes, akkor lépj vissza.
És most ebbe a politikai chicken game-be szállt be sajátos módon Tordai Bence is.
Pár hete tartott egy nyilvános villongást a saját megrendelésére készült közvélemény-kutatás eredményeiből: Tordai Bence állítása szerint több mint kétharmados többséggel verné Fülöp Attilát, a fideszes jelöltet.
Lenyűgöző számok, nemde?
Tessék hazamenni! Ide már kampány sem kell!...
Csakhogy a munkahelyem egyik előnye, hogy időnként becsúszik némi belsős infó. Egy cigizés közben pont volt alkalmam beszélni valakivel, aki látta azokat a felmérési adatokat is, amiket Tordai elfelejtett megmutatni a nagy nyilvánosságnak.
Maradjunk annyiban, hogy valóban volt ott kétharmad csak épp nem Tordai javára, hanem egy olyan jelölt javára, akinek még a nevét sem ismerjük…
Na, jó! Ne legyünk igazságtalanok: Tordai ismertsége valóban relatív magas.
A politikus aki kilépett a Párbeszédből viszont legalább volt benne annyi stratégiai érzék, hogy ellentétben LMP-s társával nem robbantotta fel a frakciót. Vagyis nem zárta el magát attól, ami a kampány sikerének egyik legfontosabb forrása: a pénzcsaptól.
A szervezeti háttér? Hát, egy olyan pártnál, ahol a szavazók nagy része a rokonság és a barátok köreiből kerül ki, ott nem sok jóra lehet számítani. De ha még feltételezzük is, hogy a Bence rajongó nyugdíjasok hada, meg a fizetett diákmunkások végigkopogtatják a Rózsadombot, akkor is van még egy utolsó, kulcsfontosságú kritérium, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni ebben a Fidesz–Tisza párbajban.
P O L I T I K A I A J Á N L A T
Mitől lesz jobb a Margit körúton lakó Imre bácsi élete - aki a Dugattyús miatt nap mint nap panaszkodik - ha Tordai képviseli, nem pedig Gipsz Jakab, a még be sem jelentett tiszás jelölt?…
Nézzünk egy másik példát: Jámbor András.
Gyorsan fussuk át a „checklistát”:
Anyagi erőforrások – pipa.
Ismertség – pipa.
Szervezettség – bár a Szikrán belül vannak viták, de 2022-ben a csapata mégiscsak képes volt meglepő mozgósításra.
És mi a politikai ajánlat?
Egyrészt: baloldaliság.
Tisztában vagyok vele, hogy ma Magyarországon ez sokak számára már-már pejoratív kifejezés lett. De ettől még létezik egy társadalmi réteg, amely nem találja meg a helyét két jobboldali szereplő küzdelmében. Számukra az egyetlen hiteles ajánlat az lehet, ha valaki világosan és következetesen baloldali képviseletet kínál.
Másrészt: az „esélyes jelölt” narratívája. Mert lássuk be:
Baloldali értelmiségiekkel és a Magyar Péterre finnyásan tekintő belvárosi középosztálybeliekkel nem lehet választást nyerni.
Egy ponton túl ez már nem arról szól, hogy kiket képviselek, hanem arról, hogy hányan vagyunk. Ez a politikai realitás. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nem a Fidesszel harcol, hanem a valósággal.
Az „esélyes jelölt” mítosza pedig addig marad hiteles, amíg majd az ősszel bejelentett tiszás jelölttel együtt is szerepel a közvélemény-kutatásokban és tartani tudja az előnyét.
Hol tartunk most?
2025-ben járunk. A Pride betiltása és az elletetlenítési törvény belengetése után.
Abban az országban, ahol a kormánypárt már azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy egy ellenzéki jelölt ukrán kém. Tizenöt éve tart a NER. A régió fejlődött, mi leszakadtunk. A politikai légkör egyre zártabb, a kockázatok egyre nagyobbak. Az választók all-int várnak el a jelöltektől.
És ehhez képest kik az ellenzéki jelöltek?
Van, aki még a minimális elvárásokat sem tudja teljesíteni: nincs jelen, nincs kiépített kapcsolatrendszere, nincs ismertsége.
Van, aki tett már lépéseket, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a valóságot megváltoztassa.
És van, aki beletette az energiát, éveken át következetesen építkezett.
Az utóbbi esetében is a kérdés viszont így szól: elég-e ez a győzelemhez? Röviden: nem tudom. De az biztos, hogy a politikai teljesítményt nem lehet megúszni.
Ha valaki 2025-ben elindulna „óellenzéki” jelöltként, két dolgot kell tisztán látnia:
Reálisan meg tudja-e nyerni a választást egy fideszes és egy tiszás jelölttel szemben?
A politikai ajánlata elég világos és fontos-e ahhoz, hogy megérje kockáztatni még azt is, ha végül a Fidesz nyer?
Ha mindkettőre egyértelműen igen a válasz akkor hajrá! Ha csak egyikben is bizonytalan akkor…